Karakterépítés 1. 

Avagy érdemes-e kitölthető karakteradatlapot használni, és ha igen, miért nem?

Az általános vélekedés szerint a történet megírása előtt már kell, hogy némi fogalmunk legyen a karaktereinkről. Én azt mondanám, hogy mielőtt belekezdünk a történetbe, már kívül-belül ismernünk és értenünk kell őket. Nem csak úgy, mintha ők mi magunk volnánk: inkább mintha egyben a terapeutájuk is lennénk. Ennek elérését pedig nem segíti elő az adatlapkitöltés. 

Nézzünk a mélyére!

A jó történet a mai világban nem mellőzheti az összetett, élő karaktereket. Általános olvasói igénnyé vált, hogy kötődni, kapcsolódni akarunk a szereplőkkel, és ez csak akkor lehetséges, ha azok a karakterek hitelesek, és valódi személyiséggel rendelkeznek.

Ennek eléréséhez rengeteg tippet, trükköt és tanácsot találtok az internet felszínén úszkálva és a bugyrai mélyébe alászállva is. A leggyakrabban felmerülő tanács – akár a hazai, akár a külföldi oldalakat olvasgatjuk –, az, hogy töltsetek le egy adatlapot vagy kérdőívet (vagy épp szerkesszetek egyet ti magatok) és töltsétek ki a karakterekre vonatkozóan.

Egyet meg kell hagyni: szórakoztató a karakterünkkel kapcsolatos kérdésekre válaszolni, mert az írással szemben (ami sokszor kemény munka) ez kifejezetten csak játék. De épp ez a dolog éle is: ez csak játék. És sajnos a munkánkban nem visz minket közelebb a célhoz.

Ezek a kérdőívek első körben a szereplő nevére és egyéb alapvető paramétereire kérdeznek rá, mint például magasság, szemszín, testalkat, és így tovább. Ezeket valóban nem rossz magunknak jegyezni, főleg, ha több szereplőt is mozgatunk egy adott regényben. Ilyenkor ugyanis az ember már hajlamos elfelejteni, hogy eredetileg kit is gondolt magasabbnak a szereplők közül, ki néz felfelé kire például egy-egy kakaskodás alkalmával. Vagy hogy ne dicsérje meg senki a szereplő szép kék szemét, ha egyszer barnának neveztük még egy kötettel ezelőtt.

Természetesen ezek nüansznyi részletek, és általában sokkal kevésbé hangsúlyosak az olvasó szemszögéből, mint ahogy azt az író képzeli még a regény megalkotásának idején. A karakterek mélységét és élethűségét nem a szemszínűk és a testalkatuk adja.

Ezt szerintem mi sem igazolja jobban a regények filmes adaptációinál – rengetegszer választanak olyan színészt egy-egy szerephez, amihez a paraméterei nem stimmelnek. Most azonban pont nem a sminkesek és jelmeztervezők munkáját akarnám ezzel dicsérni: a jó színész a karakter lényegét fogja meg, és akkor nem számít, hogy alacsonyabb-e, vagy "barna szeműbb-e" a regénybéli alakjánál. Persze tudom, hogy ezzel a véleményemmel sok olvasónál darázsfészekbe nyúlok. Én azonban úgy vélem, hogy az adaptáció sikeressége azon is múlik, hogy képes-e a rendező és a castingért felelős személy logikusan elkülöníteni azokat a tulajdonságokat, amik esszenciálisak a karakterhez, és melyek azok, amik csak úgy puffantak, ahogy estek. Lásd: Dr. Hannibal Lecter a regényben magas, szikár, sötétbarna szemű figura. A világhírű filmváltozatban pedig Sir Anthony Hopkins, hát, igencsak az ellentéte mindenben. Én, mint a regénysorozat nagy rajongója, ebben semmi kivetnivalót nem találtam.

No, de vissza a lényeghez:

Az alapvető paraméterek után következik azonban a kérdőívek szórakoztató köntösbe bugyolált mélyrepülése.

Ilyenkor kerülnek elő a "mi a kedvenc színe?", "mi a kedvenc étele?" és a "mire allergiás?" jellegű kérdések.

Az ilyenek kitöltése ugyanazt a részünket hívja elő, akár azok a játékok és tesztek, ahol a valóságot virtuálissá (ezáltal több szempontból is fantáziává) konvertálhatjuk. Ilyen sláger volt az ifjú koromban porondra lépő Sims, aminek azóta már ki tudja, hány része megjelent, de ilyen az összes "válaszolj a kérdésekre, és tudd meg, milyen fajta kenyér vagy" teszt, amit az interneten találni.

A Simsben szerintem minden fiatal legalább egyszer megteremtette saját magát és a közvetlen környezetét, leképezve a szociális kapcsolatait (hogy aztán jól belefojthassa őket a virtuális medencébe) vagy inkább azt, amit ő annak képzelt, vagy épp azt, amire vágyott.

A helyzet az, hogy ilyenkor akaratlanul is ferdítünk a valóságon. A saját szemüvegünkön keresztül szemléljük a társainkat és magunkat is, ami közelebb áll ahhoz, hogy milyennek szeretnénk/kényelmes látni őket és magunkat, mint ahhoz, hogy milyen is a valóság.

Ez persze egy természetes folyamat, és nem véletlen, hogy a kamaszok követik el ezeket a "bűnöket" leginkább, hiszen ők még csak most formálják önmagukat. Támpontot, kapaszkodót keresnek mindebben.

A bizonytalanság azonban, ami ezt okozza, velünk marad életünk végéig.

Ez is természetes.

Általánosságban elmondható, hogy mind jobbá akarunk válni, és akarjuk, hogy számítsunk. Hogy a családunknak, a barátainknak, a munkahelyünknek, vagy épp a hazánknak, az lényegtelen. Viszont nincs hozzá útmutatónk, hogyan is lehetünk jobbak, többek. Nincs egy egységes terv, ami szerint elindulhatnánk. Ez a bizonytalanság pedig örökösen ott él bennünk, a dicséreteket, külső megerősítéseket pedig útmutatóként használjuk fel. Hiszen ha dicséretet kapunk érte, vagy kiemeli valaki egy cselekedetünket, az csak jó irány lehet, nem? Nem? Mondd, hogy de, ugye, így van, ugye…?

Az írásnál, és ezáltal a karakteralkotásnál azonban ennek az attitűdnek nincs helye. Ugyanis ez vezet szempillantás alatt oda, hogy Mary Sue és Garry Stu karakterek áradata kerüljön ki a kezünk alól. Amíg azzal foglaljuk le magunkat, hogy Mary kedvenc kajája a hotdog, Garry kedvenc színe pedig a penészzöld, addig nem a valódi karaktereiket írjuk, hanem minden egyes kérdéssel egy újabb és újabb ideális oldalt csiszolunk arra a gyémántszerű poligonra, ami sosem lesz emberi, mert sosem lesz koherens.

Ugyanis a tulajdonságaink egy tőről, néha pedig egymásból fakadnak. Mindent, ami a személyiségünket alkotja, a minket ért behatások formálták.

(Erről részletesebben majd a karakterépítésről szóló következő cikkemben olvashattok, ahol gyakorlati tanácsokat is adok a koherens karakterépítéshez.)

A másik, sokkalta banálisabb oldala annak, hogy az efféle kérdőívek ellen szólok, az az, hogy a kedvenc szín, kedvenc étel meg a társaik a történetek nagy részében nem csak, hogy nem számítanak, de még fel sem merülnek. Ezek a kérdőívek pedig sokszor arra sarkallják az amatőr írókat, hogy már pedig szorítsanak helyet a történetükben a szereplők kedvenc állatainak, és annak a ténynek, hogy jobb- vagy balkezesek.

Ha bármelyik paraméter fontos a történet szempontjából, akkor természetesen jegyezd föl magadnak!

Ugyanis előfordulhat, ahol mondjuk, egy csavarhoz vagy a cselekmény egy pontjához kifejezetten kötődik majd egy kedvenc étel. Például Bélának a pacal a kedvence, és a kedvenc pacalozójában találkozik össze álmai nőjével, Julcsival, akiről azt gondolta, hogy talán semmi közös nincs bennünk. No de lám, a pacal összehoz.

Azonban az átlagosabb, pacalmentes történetek nagy részében nem fog számítani az efféle részlet.

Ugyanennek a másik oldala, hogy a "kedvenc" dolgok sok embernél elsikkadnak, ahogy belelép a (nem számszerűsített, de megélési alapon nyugvó) felnőtt korba. Nekem, így életem delén, már aligha van kedvenc állatom, noha gyerekként valószínűleg havonta új üdvöskéket jelöltem ki erre a kitüntetett szerepre. (Oké, ez nem teljesen igaz, hogy már minden lelkesedés kihalt belőlem... Platypus for President!) Általában felnőttkorra a "kedvenc" inkább csak "dolgok, amiket szeretünk".

Szóval forgassuk vissza: ne írjuk le, hogy a főhős milyen dolgokat szeret?

Dehogynem. Nyugodtan jegyzeteljünk. De egy hiteles fiatal felnőtt/felnőtt karakter már jó eséllyel nem tud magabiztosan megnevezni kedvenceket, annak pedig, hogy milyen állatot vagy színt utál, szintén elég kevés eséllyel jut szerep egy felnőtteknek szánt regényben. Ha mégis, annak sokkal mélyebb gyökere van a múltban, minthogy csak rábökjünk valamire.

És elérkeztünk a lényeghez.

A kérdőívek ezután térnek ki a múlt azon eseményeire, amik befolyásolják a karakter jelenét és jövőjét. Izgalmas, és kétségkívül a karakterépítés legfontosabb aspektusa ez.

Itt szoktak jönni az olyan kérdések, minthogy "mi a legrosszabb emléked?" vagy épp "mi a legjobb emléked?", "mi a legfontosabb, ami valaha történt veled?"

Ha itt még nem érzed, hogy ezekkel a kérdésekkel gond lenne, akkor csavarjunk rajta egyet!

Neked mi a legrosszabb emléked?

Mi a legjobb emléked?

Mi a legfontosabb, ami valaha történt veled?

…

Ha ezekre egy egyenes választ tudtál adni, akkor gratulálok, te egyike vagy az emberiség azon 0,00001 %-ának, akinek ez sikerült.

Az átlag ember fejében ezen kérdések hallatán az fogalmazódik meg először, hogy "oké…de mivel kapcsolatban?"

És mi van, ha azt kérdezem, hogy mi a legrosszabb emléked az édesanyáddal kapcsolatban? És mi a legjobb emléked vele kapcsolatban?

…

Talán így már pontosabb választ tudsz adni, de az emberek nagy része még itt is sorolni kezd emlékeket, és nincs egyetlen egy a tarsolyában, készen. Van, ahol érvényes lehet az "ami a leghamarabb eszedbe jut, az az igaz"-törvény, de itt nem feltétlenül van így. A legrosszabb dolgokat sokszor elnyomjuk magunkban, és néha olyan mélyre temetjük, hogy nem vagyunk képesek csak úgy felidézni. Sokszor elhitetjük magunkkal, hogy valójában nem is számít, sőt, egészen más következtetéseket vonunk le az emlék jelentőségéből, mint ahogy az valójában hatással volt ránk. De messzebbre megyek. Ez néha még a jó emlékekkel is megesik, ugyanis képesek vagyunk a neveltetésünktől (kondícionálásunktól) és élményeinktől függően bűntudatot érezni az alapvetően pozitívan megélt emlékek kapcsán is.

A valóság az, hogy a legtöbb embernek az efféle kérdésekre, minthogy mi a legrosszabb emléke, a válasza az volna, hogy "nem tudom". És talán valóban nem tudja, legalábbis egy tudatos szinten nem.

A minket formáló legnagyobb erőknek általában nem vagyunk tudatában. Minden, ami szerepet játszott abban, hogy azzá váljunk, akik, nem a tudatunk szintjén működtek. A legnagyobb csalók és hazugok sem jelölték ki az életútjukat: így alakult, lépésenként indultak meg ezen az úton. Túlélési stratégia volt, ami életmóddá hízott.

De ha fiktív karakterekről beszélünk, ismernünk kell ezeket a lépéseket, akkor is, ha nem mind kerül bele a történetünkbe.

Amit ezzel kapcsolatban, az ilyen kérdésekre válaszul mondani akarok, az az, hogy nem egyetlen egy esemény a kiváltója egyetlen "kis t-s" traumának sem. Események és döntések sorozata vezet oda, hogy valaki azzá váljon, ami. Vannak jó emlékeink, ahogy vannak rosszak is, de mi a saját belső nézőpontunkból nagyon nehezen tudjuk ezeket objektív módon rangsorolni.

A karakterünk bőrében nem elég önmagunkat ismerni. Az csak a kezdet. A terapeutánk segítségével kaphatunk egy szélesebb látószöget, és így indulhatunk el arra, amerre valóban tartanunk kell.

Az, hogy úgy ismered a karaktert, mintha te magad lennél, megadja a kiindulási pontot.

Az, hogy úgy ismered a karaktert, mintha a terapeutája lennél, megadja, hogy hová juthat el és milyen ívet járhat be. A végén még mindig győzedelmeskedhet, vagy akár el is bukhat. Nincs kőbe vésve semmi. De terapeutaként már látjuk mindazt, amit talán ő sem tud még magáról.

A következő cikkben kifejtem, hogyan tudunk ez alapján egy életszerű, összetett, háromdimenziós főszereplőt létrehozni.